Tegnap nagyon jót sétáltam. Elmetróztam a Deák térre, és onnan a Lánchídhoz ju lyukadtam ki. Közben az orromra csücsült egy nagy hópehely, majd még egy meg még egy pár. Vártam, hogy majdcsak elolvadnak vagy valami, de nem tették meg, hanem maradtak. Ettől aztán olyan jó kedvem kerekedett, hogy azontúl másfél óráig abba sem bírtam hagyni a mosolygást. Mindenkire rámosolyogtam, aki szembe jött velem, és ha valaki viszonotza, akkor még jobban éreztem magam. Közben beálltam egy gimnazista csoportba csak úgy, majd le is szakadtam tőlük. Eztán átsétáltam a Láchídon és azonmód vissza is tértem. Mikor ezzel is megvoltam és nem tudtam mit kezdeni magammal, meglátogattam a Váci utcát, ami most a legkedvesebb helyem Budapesten. A metrón találkoztam 2 osztálytársammal és egy ismeretlen 19-20 éves lánnyal, aki.miutn leszállt a barátosnéja mutatta, hogy le akarok-e ülni a falatnyi felszabadult helyre és én csóváltam a fejem, nem akartam összenyomni. Mikor leszállt, inett nekem és én is visszaintettem neki, az osztálytársaim pedig igen elcsodálkoztak, mikor megtudták, hogy nem is ismertem. Persze rögtön mondták, hogy biztos tet
szettem neki és azért volt olyan kedves. Ezt már nyilván nem fogom megtudni, mert nem valószínű, hogy valaha is fogok vele találkozni, de azért én nagyon sajnálnám, ha az osztálytársaimnak lenne igaza. Olyan illúzió romboló a gondolat. Én szeretem az embereket és nem vagyok képes elhinni, hogy csak rossz indíttatásból csinálnak mindent. Lehet, hogy mégis ez az igazság, s ha igen, akkor,akkor...

ui.: Végülis ígyis-úgyis szükségük van a megváltásra.