-Ismerem a fajtádat...

-Ezt mégis hogy érted?

-Nem tudom. A cukor beszél belőlem. :D

Őőő, igen, felzabáltam a fél édességkészletem, mert esik az eső, és ettől heveny melankóliát kaptam. De mostanra jól vagyok.

Hogy fogok én aludni ezek után? :DD

A szabadságvágy és a taníthatatlanság nem ugyanaz. Vagy mégis? A szabadságvágynak és a taníthatatlanságnak egyáltalán semmi köze egymáshoz. Vagy mégis?

(Persze ez így legalább olyan nehéz, mint kerekesszékkel olimpiát nyerni, hiszen két olyan nehezen megfogható fogalmat hasonlítok össze, amit egyenként sem tudok megmagyarázni. Mindenesetre megpróbálom éreztetni a lényeget.)

Szabad vagyok, és senkinek nem kell megtennem semmit. Szabad vagyok, senki nem tilthat meg nekem semmit.  Szabad vagyok, nem létezik kell, nincsen, tilos. Felnőtt vagyok, önálló, független. 

Szabad vagyok. De ez azt jelenti, hogy mindent tudok? 

Tanítható vagyok, hallgatok másokra. Tanítható vagyok, nem mindig tudom, hogy mi a legjobb nekem, vagy hogy mik a lehetőségeim.  Nem látok át mindent, hiszen csak egy pont vagyok a hatalmas körben. Tanítható vagyok, mert nem akarok bolond lenni.

Tanítható vagyok. De ez azt jelenti, hogy nem tehetem amit akarok?

Szerintem ha szabad vagy, akkor a szabdság nem kötelez arra, hogy ne hallgass senkire. Hiszen a szabadság nem kötelez. Nem nem képes kötelezni, hanem kívül esik a fogalmi körén a kényszerítés. A taníthatóság pedig nem jelenti azt, hogy ne hagyhatnád ki az életedből a kényszerítést. A taníthatóság nem a szabadság korlátja, hanem a szabadság mankója. Arra való, hogy felemelkedj a papírról, és belásd az egész rajzot. Hogy tudd, hogy mit vagy képes megtenni, hogy mely tetteidből mik következnek, hogy megóvjon attól, ami a legszörnyűbb: a szabadság elvesztése.

Egy kisebb csúcson állok a szikrázó napsütésben. Alattam balra a csoda-kék óceán, szigetekkel tarkítva, partján a várossal, tőlem jobbra a lakatlan, füves-sziklás hegyek. És ekkor jön egy hölgy, és felteszi életem legszebb angolul elhangzó kérdését:

"What are you wondering about?"

Azon tűnődöm, hogy vajon úgy élek-e ahogyan túrázok? Elindultam egy nagynehezen megtalált kis ösvényen, majd mikor rájöttem, hogy egy másik gernicen vagyok, mint ahol szerettem volna lenni, átverekedtem magam az ősbozóton. Miközben meredeken másztam felfelé hatalmas sziklákat kerülgetve, időnként derékig beleestem a bokrokba. Hogy ez volt-e a gyorsabb, vagy vissza kellett volna fordulnom, mert teljes őrültséget műveltem, nem tudom. Mindenesetre jártam ott, ahol senki más nem járt előttem még. És ennek is megvan az izgalma, minden hátrányával együtt. Ezután el lehet képzelni, hogy szorosan ragaszkodtam az ösvényhez, és siettem, hogy az elpazarolt időt behozzam. Valóban. Talán így lehetett, így volt egy darabig. Később azonban egy áfonyamezőn elakadtam; nem bírtam ellenállni a kis fekete gyümölcsöknek.Majd nem tetszett amerre az ösvény vezetett, így ismét a magam útját jártam. Ha az életemet mesélém, valószínűleg úgy írnám le magam, mint aki minden akadályon átkelt, és mindig új, ismeretlen utakon járt.

Ez jár tehát a fejemben. De természetesen ezt nem mondhattam el a kedves idős hölgynek, hiszen talán nem is értené, talán nem is tudnám elmagyarázni angolul, talán tudja is, mit érzek. Lehet, hogy ő is ilyen volt, mikor fiatal volt. Kicsit önfejű, kicsit szabálykövető, de mindenképpen egyedi - legalábbis a saját szemében.

"I'm wondering, which way goes to floyen"

"Ah it's going to be a long way"

"I know" mondtam, mintha én lennék az idősebb ő pedig az alföldről jött zöldfülű húszéves.

Azután megmutatta, hogy melyik utat kövessem.

Természetesen ezt az ösvényt sem követtem végig, de a célomat elértem végül.

Mellékdal:

"Húnyt szemmel bérceken futunk
S mindig csodára vágy szívünk
A legjobb amit nem tudunk,
A legszebb, amit nem hiszünk."

Vajon valóban a legszebb?