Mindenkinek vannak szellemi elődei. De /és innen politika/ el kellene dönteni, hogy képzeletben kinek a sírjára teszünk koszorút "apunak" felirattal. Talán fontos lenne, hogy ne az ismertlen német, szovjet, vagy don kanyarban elesett katona sírját válasszuk ki erre a célra. Mi lenne ha mondjuk a jobboldaliak Széchenyit, a baloldaliak Deákot tekintenék a haza atyjának, és saját elődeiknek. Olyan valakiket, akik beleilleszthetők a demokrácia világképébe?

Napipolitika. 

/Mikor ezt a sort énekeltem (ez erős eufemizmus), vagy hallgattam, és arra gondoltam, hogy milyen posztot fgook hozzá írni, mindig azt gondoltam, hogy ezzel a sorral kapcsolatban csak valami negatívról lehet szó. Hát nem/

Volt egyszer egy botom. Mint minden botnak, ennek is két vége volt. Mindkét végén volt egy-egy csodálatos faragás. Viszont egyik sem volt önmagában teljes. Mindkettőből pont azok a részletek, motívumok hiáőnyoztak, ami a másik oldalon megvolt. Ne értsétek félre, nem voltak külön-külön sem rondák, csak hiányosak, és bármennyire is egy boton foglaltak helyet, az esztétikai élmény teljességéhez egymás mellett kellett volna látni őket.

Elhatároztam hát, hogy mindent megteszek, hogy ha csak egyszer is az életben, de egymás mellett láthassam a két művet. Fogtam a bot végét és el kezdtem közelíteni egymáshoz a bot két végét. Ahogy egyre jobban kezdett összeállni a kép, egyre nehezebben közeledett a bot önmagához. Az egyre nagyobb feszültség hatására reccsent egyet a bot. Aztán még egyet. Én rendületlenül hajlítottam, egyre lassabban ment, és egyre erősebben kellett feszítenem. Az idő elviselhetetlenül lelassult, szinte megállt. Miliméterről miliméterre közdöttem, míg.

Egy hatalmas, végleges erejű reccsenést hallottam, aztán síri csend. Megkönnyebbült, új illatokkal teli síri csend vett körül. És összeállt a kép. 

Néha el akarunk érni valamit. Nagyon. Aztán amit akartunk egyszer csak meglesz. Aminek nekifeszültünk, amit minden erőnkkel arrébb akartunk tolni, egyszercsak elmozdul. Aztán ott állunk, és nézzük, amit elértünk, amit akartunk, és amiért vért izzadtunk. Nézzük, és elbizonytalanodunk, hogy kellett-e nekünk, amiért küzdöttünk. Annyi mindenre igaz ez, merthogy nap mint nap kitalálunk valamit, amit szeretnénk elérni, nap mint nap elindulunk különböző utakon. Persze elméletileg megvizsgálhatjuk a próbálkozás közben, vagy még mielőtt elkezdenénk megvalósítani az álmunkat, hogy valóban ez lesz-e az, ami betölti a szükségünket, de ezt a legritkább esetben tesszük csak meg, hiszen ekkor még nem tudjuk, hogy el is bizonytalanodhatunk útközben.

Érdekes ez nem? Mikor akarunk valamit, akkor sokszor annyira akarjuk, és annyira hisszük, hogy jót akarunk, és ennek a jó célnak az érdekében jól is cselekszünk, hogy egyáltalán nem vagyunk kíváncsiak arra, hogy mások mit is gondolnak. Ilyenkor annyira fontos számunkra, hogy a saját életünket éljük, amibe nem szólhat bele senki. Aztán mikor éppen nem úgy történnek a dolgok, ahogy szeretnénk, akár a külvilágban, akár saját magunkban; és elvesztjük a kontrollt, akkor persze milyen jól jön egy segítő kéz. Mikor elveszünk, akkor mennyire hiányzik, hogy valaki aki átlátja a helyzetet és tudja mit kell tenni jöjjön és minden ítélkezés, kioktatás nélkül fogja meg a kezünket, és mutassa meg a helyes utat.

Tulajdonképpen erre vágyunk, amikor a boldoguláshoz szükséges "tuti recepteket" kergetjük. Self-made man-ek akarunk lenni, de mindig a biztos módszereket kergetjük, amiket aztán újra a saját kényünk-kedvünk alakítgatunk; aztán mikor emiatt nem működik az olyannyira biztosnak hitt módszer, akkor fogjuk magunkat és újakat keresünk. Birkózunk a saját szabad akaratunkkal. Egyszerre legnagyobb ajándékunk és a legnagyobb átkunk a szabad akarat. Szabad akaratból követjük el a legnagyobb bűnöket, és hibákat; és a szabad akaratot tekintjük a legcsodálatosabb adománynak, ami az embert azzá a nagyszerű lénnyé teszi, ami. Amikor éppen van szabad akaratunk, akkor általában rosszul használjuk, amikor pedig nincs, akkor biztosak vagyunk abban, hogy mi az a jó, amit tenni kellene és amit meg is tennénk, ha, lenne rá lehetőségünk.

És vannak a jobb pillanataink. Amikor olyan dolgokat teszünk szabad akaratból, amik talán nem is mi vagyunk, hanem valami felsőbb jónak a megnyilatkozása. Amiket nyilvánvalóan szabad akaratunkból cselekszünk, de mégis tudjuk, hogy mi magunktól nem vagyunk ilyen jók. Amikor egy picit túllépünk azon, hogy "én" és "nekem" és valami nemeset teszünk. Nem az elismerésért, hanem mondjuk titokban. Érdekek és játszmák nélkül. Ilyenkor látszik meg igazán, hogy nem kétlábon járó, egyeneshátú majmok vagyunk, hanem emberek; valami szebbnek és jobbnak a lenyomata itt a Földön.