Emlékszel? Emlékszel, milyen kitörő örömmel fogadtuk 2009-et? Milyen reményteljesen néztünk az esztedő elé, milyen jó volt egymásnak boldogságot kívánni? Emlékszel arra a koncertre, ami természetesen fél óra késéssel kezdődött, és hogy egész hátulról néztétek az én apró szerepemet? És amikor mások koncertjét a földön „csövezve” követtük figyelemmel? A buszunk csak öt óra után indult, és mi a két órás utat végigbeszélgettük. Fáradt voltál, és féltél a mögöttünk hortyogó részeg bácsitól, de örültél. Én is boldog voltam, és fáradt. Fel tudod idézni az E1-es termet (a kisbüdöst); a buszműszerfallal és magunkat, amint a Toldit elemezzük? Mondd, emlékszel a szalagavatóra, a rengeteg műsorszámra? Képzeld, akkor még azt hittem, hogy a sajátomon megszabhatok majd bármit.

            Az OKTV második fordulója előtt három napig kuksoltam a könyvtárban, közvetlenül előtte pedig negyed órát telefonáltunkaz éjszaka kellős közepén. És nem rágtam a párnacsücsköt izgalmamban. Boldog voltam, és izgatott. Az érettségi jelentkezéssel kapcsolatban együtt kértük ki az angoltanár véleményét, együtt vettük rá, hogy nelegyen olyan szigoró az osztályozóvizsgáknál. Te végül nem jelentkeztél, az angol tanár pedig nem engedett a negyvennyolcból.(Csak egy kicsit.)

            Emlékszel, mikor eljött a régen várt „ifinap”? Nem jöttetek el, pedig nagyon terveztük. Éppen óraállítás volt és aggódtam, hogy vajon nem késed-e le a buszt. Végül szerencsésen ideértél. Aznap „reggel” 11-kor arra ébredtem, hogy csörög a telefon: a buszmegállóban vársz. A fényképezőgépem akkor volt új, és te akkor kezdtél eldeszkázni.Azóta leszoktál erről és én sem fényképezek. A reakciós csápokra emlékszel még? Aznap este nagyon aktívak voltak. Boldog voltam, mint egy kisgyerek. Egy reggel közöltétek velem, hogy nekiállhatok megcsinálni a jogosítványt. Elkezdődött egy hosszú, küzdelmes időszak.