nagyjából egy évvel ezelőtt hatalmasat csalódtam magamban(*összeszorítja a fogát és kimondja*) illetve a vélt tehetségemben. Akkor azt hittem, hogy eltemetem magam, ha nem sikerül, amit kitűztem, hiszen számomra ez azt jelentette akkor, hogy biztos lehetek benne: nincs tehetségem az íráshoz. Azóta megtanultam (talán), hogy egy esemény alapján nem szabda általánosítani és minden olyan elcsüggedésben letörésben, ami ilyenen alapszik, van egy félrevezetés, egy célttévesztettség, mivel ilyenkor nem a kétségeinkre találunk negatív eredményt, hanem a szereplési vágyunknak, és önsajnáltatásunknak teremtünk termőtalajt. ezt természetesen még én sem hiszem el teljesen, de egyre inkább hajlok rá. egyébként pedig nem olyan mindegy, hogy jól írok-é, vagy sem? a lényeg az, hogy vannak néha jó ötleteim, amiket nagyjából érthetően el tudok magyarázni. nem kellenek a tudatosan használt esztétikai eszközök, azt úgyis giccsnek, és mesterkéltnek tekinti mindenki, minthogy az is, de ha néha véletlen, vagy minidg ösztönösen megjelenik, akkor az igazi tehetség, amit nem lehet megszólni.

(egyébként a dal e sorának két változata ismert. én azt használtam, ami jobban tetszett, holott ez a ritkább)(ha nem voltam érthető, csak szóljatok. ter,mészetesen automatikusan nem olvasom vissza a szövegemet csak a szadi kedvéért)