Az emberek esendőek. Mindenkinek van hibája, és azok a hibák azért vannak, hogy ha voltunk olyan bolondok, hogy más bakijaiból nem tanultunk, akkor legalább a sajátunkból okuljunk. Azt hiszem, hogy ezt senkinek nem kell szégyellnie, senkinek nem kell emiatt akármilyen tevékenységet is felfüggesztenie. És itt minden egyes emberre gondolok. Ha képes vagy arra, hogy a hiányosságaidat reálisan, nem eltúlozva felmérd, akkor már jó úton haladsz. Azonban azt is szeretném tudatni, hogy ha túl dramatizálod a hibáidat, az is ugyanolyan rossz, mintha nem vennéd észre őket. Az ilyen esetek felkarolására, valamint egymás támogatására hoztam létre a Defektes Önértékelésű Emberek Klubját, illetve a Kisebbségi Komplexussal Küzdő Emberekért Alapítványt. Ezen szervezetek tagjaiv kérem fel: sallyt, shine-t, Dávidot és magamat. A kör bővülni fog, amennyiben felfedezek még ilyen embereket.

Azt hiszem mindenki ismeri azt az érzést, amikor elismerést kap, és úgy gondolja, hogy nem érdemli meg, ez csak véletlenül lett ilyen jó, már ha egyáltalán jó lett, és nem elfogultak az emberek. (Jó, tudom, tudom, nem szabad általánosítani, de akkor is. Ha nincs igazam, akkor az a minimum, hogy megeszem a nem létező kalapomat, de legalábbis elkönyvelem magam egy szerény és jó embernek, akinek ilyen remek fogyatékossága van.) Ilyenkor úgy gondolkodunk, legalábbis én, hogy nem baj, ha már itt a lehetőség, hogy kibontakozzunk, ám élünk a lehetőséggel, de egyszer majd úgyis csalódnak bennünk, kiderül az "igazság", hogy nem is vagyuk olyan jók, mint amilyennek látnak bennünket. És valahogy mégis sikerül, és nem a belső embernek lesz igaza. Valahogy mindig kiderül, hogy nem volt oka a pesszimizmusnak. De ezért jó ez az érzés, mert úgy emel fel embereket, hogy azok ne bízzák el magukat, és munkálja bennük a kitartást. Akiben megvan ez az érzés (bennem lehet, hogy már nincs meg) annak nem képtelenség az a gondolat, hogy "aki közöttetek nagy akar lenni, legyen a ti szolgátok". Szerintem ez az érzés, vagy mechanika a lelkiismeret kistestvére. :)

Álmodtam egy szép világot. Egy idillikus környezetet. Nem, nem kellettek nekem külsőségek, nem vágytam édenre, sem kertre. Egyszerűen csak azt hittem, hogy az emberek tudnak teljesen jószándékúak, megértőek, jók, szelídek, kedvesek, alázatosak lenni. Azt hittem, hogy az embereknek van egy ilyen kis csoportja. És azt hittem, hogy én is beleillek majd egy ilyen világba. De naiv voltam. Gyerek voltam, nem is lehetett mást várni. De én vártam. Vártam a jót és hallgattam az embereket. Próbáltam hozzájuk szólni, de nem ment. Nem bírtam, mert éreztem az ellenszenvet. Vagy képzeltem. Egyremegy, mert azóta csak romlott. De lehet, hogy még mindig csak képzelem. Hallgattam az embereket. Hallottam különböző dolgokat, és nem tetszettek. Aki a szememben őket képviselt, azt védtem. Védtem magam ellen. Dúlt a harc. Te tehetsz róla, miért vagy ilyen mulya, róttam meg magamat gondolatban. És igen, lehet, hogy én tehetek róla, lehet, hogy ők is ellenségesnek tartanak. Gőgösnek. És vajon, ez tényleg nem gőg, vajon tényleg nem az én hibám? Vajon, vajon, vajon...? És vajon nem javulnak-e meg, nem felejtik-e el a zavaromat, vajon nem bocsájtják meg nekem. Sőt, nem is kérdés volt. Hittem. Igen, elhittem, hogy el fogjk felejteni. Hittem a tiszta lapban... De nem kaptam... sőt...
Mindezzel együtt. Biztos, hogy az a kis világ defektes? Nem én vagyok hibás? Nem én vagyoktalán az, aki néha annyira kételkedik, hogy még azt, aki őszintén közeledne, azt is elutasítja? De miért tenném ezt? Mert félek, hogy nem igazi amit mutat magából. Előítéletes vagyok. Nem hibás senki, vagy "Az ember mindenképpen hibás egy kicsit", de " Örökké a világ sem áll/ De amíg áll és amig él/ ront, vagy javít, nem henyél.