Álmodtam egy szép világot. Egy idillikus környezetet. Nem, nem kellettek nekem külsőségek, nem vágytam édenre, sem kertre. Egyszerűen csak azt hittem, hogy az emberek tudnak teljesen jószándékúak, megértőek, jók, szelídek, kedvesek, alázatosak lenni. Azt hittem, hogy az embereknek van egy ilyen kis csoportja. És azt hittem, hogy én is beleillek majd egy ilyen világba. De naiv voltam. Gyerek voltam, nem is lehetett mást várni. De én vártam. Vártam a jót és hallgattam az embereket. Próbáltam hozzájuk szólni, de nem ment. Nem bírtam, mert éreztem az ellenszenvet. Vagy képzeltem. Egyremegy, mert azóta csak romlott. De lehet, hogy még mindig csak képzelem. Hallgattam az embereket. Hallottam különböző dolgokat, és nem tetszettek. Aki a szememben őket képviselt, azt védtem. Védtem magam ellen. Dúlt a harc. Te tehetsz róla, miért vagy ilyen mulya, róttam meg magamat gondolatban. És igen, lehet, hogy én tehetek róla, lehet, hogy ők is ellenségesnek tartanak. Gőgösnek. És vajon, ez tényleg nem gőg, vajon tényleg nem az én hibám? Vajon, vajon, vajon...? És vajon nem javulnak-e meg, nem felejtik-e el a zavaromat, vajon nem bocsájtják meg nekem. Sőt, nem is kérdés volt. Hittem. Igen, elhittem, hogy el fogjk felejteni. Hittem a tiszta lapban... De nem kaptam... sőt...
Mindezzel együtt. Biztos, hogy az a kis világ defektes? Nem én vagyok hibás? Nem én vagyoktalán az, aki néha annyira kételkedik, hogy még azt, aki őszintén közeledne, azt is elutasítja? De miért tenném ezt? Mert félek, hogy nem igazi amit mutat magából. Előítéletes vagyok. Nem hibás senki, vagy "Az ember mindenképpen hibás egy kicsit", de " Örökké a világ sem áll/ De amíg áll és amig él/ ront, vagy javít, nem henyél.