Holnap megyek a francia intézetbe...matek kiállításra;) és lelógjuk az első négy órát(haj de sajnálom).Mellesleg már percek óta szenvedek, mert le vagyok nullázódva, és nem jut eszembe semmi. A volt osztálytársaim 4 nap múlva mennek Angliába.Már csak 2 napot kell szenvedni, és szünet, bár elég nyúlfaknyi...Mondjuk annak is igaza van aki azt mondja, hogy ha több ideig tartana, akkor sem lenne elég. én is szeretnék menni Angliába(főként London), Franciaországba, Svájcba, Dániába, meg egy csomó helyre és elég szenvedés, mikor mondják, hogy jippí én voltam 5-ször Svájcban, és idén is megyek. És akkor mondja ezt akárki, mondjuk barátom, és én kénytelen vagyok jó képet vágni a dologhoz. És ez meg dupla rossz, mert tudom, hogy igazából az arcom hazudik, mert belül sírok,és mert nem örülök együtt a barátommal, hanem képletesen hátba szúrom azzal, hogy irigy vagyok(tehát nem képzelek vad dolgokat Isten ments -őszintén- csak olyan, mintha hátba támadnám) pedig hálásnak kéne lennem, mert van jó családom, voltam már Izraelben, az egyik kedvenc országomban, ami sokak számára csupán vágy álom, voltam Olaszországban, meg Erdélyben is kis milliószor és a szüleim szeretnek, keresztény iskolába járhatok, van saját Lap topom, telfonom, és még sorolnhatnám, hogy mi mindenért lehetnék hálás...Miért vagyok ilyen irigy? Hogy lehetek ilyen, mikor a szüleim csak az ellenkezőjére tanítottak?!Ilyenkor nagyon szégyellem magam, de hgy tudnék ezen változtatni?Én próbálkozom,úgy, hogy emlékezetem magam, mikor irigy vagyok, hogy mennyi jó történt már velem, és arra, hogy az irgységgel, csak rosszat teszek magamnak és a másiknak, és próbálkozom ezzel a bejegyzéssel, hátha majd a szégyen meg változtat