Igen. Amikor a világ végére gondolunk, pontosan ilyen napot vízionálunk magunk elé. Esős, hideg, borzalmas, sötét napot, amikor még a Föld is inkább úgy dönt hogy abba hagyja a keringést a Nap körül, és a Nap is inkább felrobban unalmában. Ilyenkor tudunk olyan hangulatba kerülni, hogy ténylegesen is elhisszük, hogy eljöhet a világvége. Ilyenkor egy picit elbizonytalanodunk abban, hogy alapvetően minden múködik a maga módján, és bármi történjék is, azért a Föld forog tovább. Hajlandóak vagyunk kicsit jobban átgondolni a dolgokat, jobban megfontolni a következő lépésünket, és jobban odafigyelünk az intő jelekre. Alkalomadtán készek vagyunk akár változtatni is magunkon. Ilyenek hát az esős napjaink.

Aztán jönnek újra vidám, napsütéses napok, és a biológiai opptimizmusunk visszatér belénk. Visszatérünk a hamis magabiztossághoz, az önmagunkba vetett töretlen hithez. Jobb esetben nem teljesen ugyanoda. 

Mert olyan nem-látod-a-fától-az-erdőt-típusok vagyunk. Úgy értem nincs ebben semmi rosszindulat, vagy kétszínűség, ez csak gyarlóság. Hogy vannak csodálatos elméleteink, amik nagyon szépen hangzanak, és ezért ki is merjük őket mondani. De ha jobban odafigyelünk, tulajdonképpen bármikor rajtakaphatjuk magunkat, hogy az elmélet, amit felépítettünk, amire rájöttünk egyedül, és csak mi ezen a bolygón; az elmélet, amitől jobbnak érezzük magunkat, tulajdonképpen egy lufi. Persze lehet, hogy nem lufi, csak mondjuk egy vastagfalú labda, aminek azért a közepén maradt levegő, de mindig rá kell döbbennünk, hogy a csodás, logikus és koherens elméletünk bizony csak elméletben annyira egyértelmű, mint ahogy azt elképzelüjk.

Nem is jó erről beszélni, mert nem akarok semmi különösebbet elérni. Nem akarom, sem magamtól, sem tőled, hogy légy teljesen következetes és szigorú magadhoz; ha már elméleteket gyártasz arról, hogy hogyan működik és hogyan kellene működnie az életnek. Azt sem akarom, hogy felhagyj azzal, hogy újabb és újabb modelleket alkoss, amik az életed jobbá tudják tenni. Nem akarom még csak azt a közhelyt sem elsütni, hogy "az elméletet könnyű tudni, de egy élet kell hozzá".

Amit akarok az tulajdonképpen csak az, hogy ha túl szigorú lennél magadhoz, és folyamatos következetességet követelnél magadtól, vagy felhagynál azzal, hogy motívumokat keress az életedben, akkor ne tedd. Nem azért vagyunk nagyszerűek, mert tökéletesek vagyunk. Sokkal inkább azért, mert képesek vagyunk élni a második eséllyel.

"So come on! We've all been wrong, don't think you're ever too far gone. This is the time to hit rewind. New year is here, leave the old one behind!"

Mindenki szeret ünnepelni, (nem igaz, na és?) de én legjobban akkor szeretem az ünnepeket, ha át is tudom érezni azt, amiről szólnak. Különben az ünnep nem ünnep csak pár szabadnap, amikor ugyanúgy pihenek mint minden hétvégén. Ugyanazokkal a dolgokkal foglalkozom, ugyanazokkal a gondolatokkal töltöm meg magam. Ha viszont tényleg ünnepelek, akkor minden más. Akkor rájövök, hogy mi a hagyományok értelme, megérzem azt, hogy miért is tartották különlegesnek és ünneplésre méltónak azt a napot nemzedékekkel a születésem előtt is. A szimbólumokat gondosan megfigyelem, egyszóval a lelkemet is leköti az ünneplés. Ezért különös most számomra a zsidó őszi ünnepségsorozat. Nem ünneplem, és nem tartom ugyan, de mégis van hozzá közöm, mert úgy gondolom, hogy a zsidó vallásnak (is) nagyon sokat köszönhet az a kultúrkör, amit ma úgy hívunk Európa.

Ezek a napok a bűnbánat és a megbocsátás napjai. Bocsánatért folyamodunk, és ugyanakkor nagylelkűek is vagyunk mindenkivel szemben. A tiszta lap napjai. A Ros hasana az új évről, és ezzel együtt az új kezdetről szól (ez idén szeptember 4-6 közé esett) a Jom Kippur pedig az elengedésről, és a múlt megítéléséről szól (idén szpetember 13-14-re esik). A kettő közötti napok a bűnbánat napjai, amikor az új év és ünneplés tényleges elkezdése előtt megítélünk magunkban minden cselekedetet az elmúlt évből. Igyekszünk az elmúlt esztendő bűneit, hibáit lemosni magunkról, és megfeledkezünk a sérelmeinkről. Tiszta lapot kérünk, és tisztalapot indítunk magunkban mindenkinek. Hiszen az új év csak akkor lehet igazán új, ha minden rosszat ott tudunk hagyni az óévben. Minden sérelmet, minden hibát.

Ez a két ünnep az ember egyik leghőbb vágyának megtestesülése is egyben. Az emberekkel, a sorsunkkal, a múlt hibáival való megbékélésre törekvés kifejeződése. Hisz mi az egyik legnagyobb vágyunk? Hogy tiszta lappal indítsunk. Hogy a múlt ne nyomja a vállunkat, ne kísértsen éjszakánként, ne visszhangozzon a fülünkbe. Ez pedig akkor történhet csak meg, ha megbocsátást nyerünk és megbocsátást adunk. Megküzdeni a megbocsátásért közel olyan nehéz, mint megküzdeni magunkkal, és megbocsátani. De nincs más út a minőségibb élet felé. Legyőzni magunkat, az igazságérzetünket; illetve megváltozni a hibáinkból valószínűleg a legnehezebb dolgok. De megéri küzdeni velük.