Okay again, i have a happy life by choice. Again, again, and again.

Napok óta ez megy. Ülök. Sétálok. Állok. Este van. Vagy éjszaka. A nappalok jobbak, mert szól a madárdal, és nem hallom a csendet magam körül. A csendet, ami egyre jobban körülvesz, és megül rajtam. Úgy pöffeszkedik, mint egy jóllakott zsíros nagyúr. Nem akarom ezt a csendet. Undorít, és félelmet kelt. Egyre jobban lehúz a mély, mély ürességbe, ahol nincs más, csak éjsötét csend. Vihar előtti, vagy vihar utáni. Pusztulás előtti, puszutlás utáni. Pusztító csend.
csend. Csend. CSEND. Harsogó csend. Ordító csend; elnyomó terpeszkedő, ködös csend. A végtelen szomorúság magány csendjének katlana; a harsogó rácsok közé szorító katlan. Nem kell. Menj, menj, menj hagyj magamra! Engedj lélegezni, látni, szeretni, élni! Zokogok, dühösen ordítok, kérlellek, hogy menj, takarodj, távozz az életemből. A csendnél nagyobb csendet akarok, csend utáni csendet.
---
Amelyből egy halk, és szelíd hang szóljon hozzám.

Okay whining, és midnight depression helyett (ami tombol bennem már egy pár estéje) inkább mesélek valami igazán izgalmasat. Ha minden igaz, akkor szeptembertől ezt a kilátást  fogom csodálni. És igen, nagyon izgatott vagyok és baromira várom persze. Mondjuk persze ijesztő is, meg félelmetes, meg minden, hogy még is milyen lesz a következő félévem, de biztos hogy nagyon meg fogja érni. Egyébként nem értem az egyetem honlapját, de mintha már augusztusban ki kellene menni, és akkor lehet, hogy egyszerre ez a mikroblogtársaság egyszerre lesz a világ minden pontján, juhúú.

"Azt hiszem hogy még soha nem éreztem magam ilyen magányosnak"

"Ne aggódj, fogod még ennél is jobban"

E kedves kis belső párbeszéd után nem tehettem mást, mint hogy keserűen felkacagok.