Sétálok a Duna parton, később a Vörösmartyn, majd egy plázában. Néha itt, néha ott. Rengetegen jönnek velem szemben, sokan mennek el mellettem. Nem sietek, egyedül vagyok, és nem tartok sehova. Persze mégsem vagyok magányos, szívemben dal van, és szikrázó napsütés, szabadság. De a tömegben nincs meg ez. Látom őket, a sok-sok embert, akinek bensejében csak az űr, jéghideg sötétség lakik. Egy-egy pillanatnyi célt, egyperces kielégüléseket kergetnek. Együtt vannak, mégis külön-külön Színs forgatag, de az egyének szíve komor, szürke. Olyanok, mint az őszi levelek: színesek, szépek, de már rajtuk van az elmúlás bélyege. Lázas tömeg, akár egy test utolsó, végleges halál előtti percei. Forrók, lüktetők, de a vég szinte biztos.

Egy perc, vagy egy év, évtized, egy század már csak, és ezt a tömeges magányt már semmi-semmi, még az élet sem tartja egybe. Végignézek az utcán, és elképzelem 100 év múlva ugyanezt az utcát, ugyanezekkel az emberekkel. A legtöbbjükből addigra már por sem marad. Törött, szinte alaktalan babakocsija mellett egy mostani kisbaba utolsó perceit éli töpörödött öregemberként. A szökőkút és szobrok helyén formátlan kődarabok, a házak megrogytak az évtizedes terhek alatt, a padok fája végleg elkorhadt, helyükön már csak két rozsdás vasdarab.

És én megyek, szívemben a dallal, és a jövendő ígéretével. Élni fogok!