A festés szép dolog. Az egész a különböző kellékek után való rohangászással kezdődik(ez egy kicsit olyan, hörgik, nem? ;)). Hol egy ecset, ez nem jó ezért, a másik azért. Aztán mikor az ember neki lát akkor először iszonytosan vigyáz a ruhájára, be akarja bizonyítani, hogy ő tud vigyázni a ruhájára. Az első csepp okozza a legnagyobb csalódottságot, és bosszúságot. Aztán mikor az emberen már kezd szp egyenletessé válni a festék réteg, akkor már nem idegeskedik holmi lábujj befestésen. Aztán mikor vége van a festésnek, akkor az ember fellélegzik, és hozzá lát a hígítóval bénázni, amit szét locsol, persze úgy, hogy egy csepp se jusson se önmagára, se az ecsetre, ahol alkalmasint fel kéne oldania a rászáradt festéket.

Ezt a kis karcolatot részben az élet, avagy erkélyünk újra festése, részben az én fantáziám szülte. Lehet, hogy kéne pár olyan utalást írnom, amit muszáj megkérdeznie valakinek. Csak úgy. Szép csendben, hogy ne jöjjön rá senki, hogy én hogy manipulálok a háttérben.
Hupsz.