Talán egy hirtelen ötlettől vezérelve döntöttem úgy, hogy meghívlak magamhoz. Nem gondoltam át a következményeket, hogy mi lesz a későbbiekben. Eszembe se jutottak ilyesmik, hogy vajon meghívsz-e is legalább udvariasságból magadhoz, vagy hogy mennyire fogod értékelni amit nálam tapasztalsz. Persze, hogy nem jutottak eszembe, hiszen ezek olyan jelentéktelen dolgok, amik tulajdonképpen nem osztanak, nem szoroznak. Végül is nem ezek mögött van az igazi tartalom.

Miért tagadjam? Remekül telt az idő, legalábbis számomra. Voltak persze feszélyezett pillanatok, előfordult, hogy nem értetted, hogy miért mutatok olyan dolgokat, amik téged nem is érdekelnek, de minden talákozásban vannak félresikerült percek.

Fantasztikusan éreztem magam, és úgy tűnt, hogy minden adott ahhoz, hogy mindkettőnknek jó élményei maradjanak erről a találkozásról, és az ezt követő alkalmak sem cáfoltak rá erre. Mert újra, és újra hívtalak. Újra és újra elnevetgéltünk, sztoriztunk, és újra megálltunk ugyanazon a ponton. Bármilyen személyes dolgot hoztál fel szabadkoztál, amiért felhoztad, és ha netán én hoztam fel, kényelmetlenül érezted magad.

Én nem akartalak beengedni. De megtettem. És most várnám, hogy engedj be te is.

Állok az ajtó előtt, kezem a kilincsen, de nem nyomom le. Nem tudom, hogy az ajtó nyitva van-e, a bejáraton csak pár rövid vicces sztori van néhány post it-en.

De a vicces sztorik nem árulnak el semmit a bent lakó emberről. És állok és gondolkozom, hogy bemehetek-e.