Már most itt ülök, és a múltnyári képeken nosztalgiázok; és már most fura, és távoli egész Magyarország. Nem szeretek magamról írni [noha állandóan ezt teszem] mégis ez olyan papírra [??] kívánkozós meg szép melankólikus dolog. Na persze már akinek.
És olyan szépeket, kedveseket bírnék mondani búcsúzásképp az embereknek, de persze megint kitudja, hogy lesz-e ebből bármi; ahogy azt is kitudja, hogy lesz-e még időm, lehetőségem Norvégia előtt bejárni Budapestet, és megcsinálni mindazt, amit még szeretnék. Nem akarom, hogy ilyen végleges érzésem legyen. Nem akarom azt érezni, hogy talán nem is térek vissza véglegesre még évekig. Szeretném azt hinni, és mondani, hogy én márpedig vissza fogok jönni.
Márpedig vissza fogok jönni. Persze ezt nem úgy mondom, mint igéretet; mint akinek hatalmában van, hogy minden körülménynek ellene szegüljön, és rendelkezzék saját élete és halála felett, de vissza fogok jönni, ha Isten is úgy akarja, és élek.
Ez mindenesetre szép búcsúszöveg, még ha esetleg csak nekem is tetszik, meg ha még egyelőre maradok a hátsómon, és tanulom tovább a polgárijogot, hogy ne bukjak meg jövőhéten.