Ülök a kávéházban. Barnás-drapp falak, beborult ég, szürkeség. Épp megittam a teámat, és most unatkozom. Visszagondolok a gyerekkoromra, nem is annyira a gyerekkoromra, de a kagylókra, amiket hallgattam. Ha egy kagylót a füledhez teszel, bárhol vagy is, hallod a tengert zúgni.

Most kezembe veszem a bögrémet. A fülemhez teszem.Körülöttem szürkeség, zsivaly, egyszercsak meghallom a szélzúgást.Határozottan tudom, hogy ez a nyári szellő hangja. Búzakalászokkal telt mező, piros pipacsok. Csörrenést hallok, aztán nyikorgó hangot. Egy kívülálló számára ez csupán a megcsikorduló hangja, de én tudom, hogy ez a mező szélén álló rozoga fakalyiba rozsdás ajtajának nyikorgása. Ahogy a szél egyre zúg, néha-néha megfordul, a rozsdás pátokkal rögzített ajtó ide-oda himbálózik és nyikorog. Ezután újabb hangokat hallok. Csörgés. Nyilván megint a kanalam. Csak én tudom, hogy a tehenek kolompolását hallom, ahogy közelednek.Rázzák a kolompot és ringatózó jáárásukkal egyre közelebb érnek.

A kivülálló ezt nem értheti. Csak azt látja, hogy egy égnek álló hajú suhanc a füléhez rakja a bőgrét, mintha nem tudná, hogy abból inni szokás. A kívülálló nem tudja, hogy az üres bögre sokkal mélyebb, és tartalmasabb, mint a teával teli.