Az a semmi máshoz nem hasonlítható boldog, gondolkozásra, és őszinteségre ösztönző helyzet, és érzés.

Az ég mélykék sötétjében világoskéken fénylenek a világ legtávolabbi pontocskái, a csillagok. Velünk szemben (mert ebben a helyzetben abszurd dolog a magány) a szemkáprázatóan világos tűz, hátunk mögött a mindennél sötétebb éj. Hátunkba a hideg kapaszkodik, arcunkat perzseli a tűz.

Nem tudom, mi hozza közel egymáshoz ilyenkor az embereket. Talán a mindannyiunkat vonzó forróság, vagy a magából mindinkább kilökni igyekvő, egyre marcangolóbb hideg. Lehet, hogy a milliárd kilóméterre lévő csillagok láttán érezzük magunkat közelebb egymáshoz, vagy a gyorsan hamuvá égő fadarabok tudatosítják bennünk, hogy az emberi élet szörnyen rövid a szándékos távolságtartsához, esetleg az égbe törő szikramilliók szabadítanak fel bennünket az őszinteségre. Ez igazából mindegy is. A tábortűz, mint olyan nem megmagyarázható. Nincs is szükségünk magyarázatokra, elméletekre, csak élvezzük, hogy nincs idő és nincs áthidalhatatlan távolság. Béke van. Fehér zászlók, bizalom és biztonság.

Ősz van. Égetem a leveleket, és bámulok a tűzbe. Emlékezem a csodás nyárra, az arcokra, szavakra, gesztusokra, történetekre. Tábortüzekre, és a sok jóbarátra. Besötétedett, és a csillagok ugyanúgy ragyognak, mint a nyári éjszakákon. Nyugaton a nap utolsó sugarai megfestik az eget. A fák között megül az édes-kesernyés füst. A tűz lassan kihuny, néhány szenes gallydarab, és hamu marad csak. Így múlik el...

Tisztában vagyok vele, hogy az emberek tükrök, amik bennünket, vagy a részleteinket mutatják meg. Ha meg akarom magam egy kicsit ismerni, hogy milyen vagyok, akkor nem szabad egy ember tükrében nézni magam, ezt is tudom. Mégis mindannyiszor meglep,hogy a különböző tükrök különböző tényeket mutatnak. Belenézek egy tükörbe, ami azt mondja, hogy nagy az orrom, és tényleg nagynak látom magamis, nagyobbnak, mint másoké, és mint gondoltam. A következő tükör viszont azt mutatja, hogy igazán csinos az orrom, formásabb szinte mindenkiénél és tényleg úgyis is veszem észre. Összezavarodok, hogy hogyan lehetséges ekkora változás? Nem létezik, biztos nekem van valami bajom. Rendeben, az ember orrának mérete változhat egy kicsit, megfázik, vagy sír és megdagad stb. de ekkora változás nem nromális.

És a legszomorúbb az egészben, hogy szinte soha nem az orromat vizsgálom meg az emberek tükrében, hanem az önbizalmamat, a tehetségemet, nyíltságomat, szigorúságomat, komolyságomat stb.

Aztán szerencsés pillanataimban eszembe jut, hogy én is görbe tükröt mutatok a világnak, és bizony másoknak az a világ, aminek görbe tükröt mutatnak, részben én vagyok. Szerencsétlen pillanataimban pedig egyszerűen csak közelebb hajolok a görbe tükörhöz, és mégjobban eltorzul a kép elborzadásomra.