Így halottak napja környékén egész stílusos a cím, úgy érzem. Ma merült fel bennem, hogy milyen kifejező is ez a szókapcsolat. Mindenkinek vannak az életében olyan dolgok, amiknek egyszer vége szakad. Széttört barátságok, elveszett illúziók, fájdalmas kudarcok. Olyan dolgok, amik elviselhetetlennek tűnnek kezdetben, aztán egyre kevésbé fájnak. Először heves érzelmeket váltanak ki az emberből, és a gyógyulás érdekében drasztikus lépéseket kell tenni, nem szép szóval élve: temetni kell. Miért? Mert különben előáll a temetetlen helyzet. Ezt nem (csak) tapasztalatból mondom, hiszek a szólásnak. És mi a temetetlenség következménye? A kísértetjárás (elméletben). Az, hogy az emberke gondolataiban időről időre feljön a kudarc kísértete. De, ha van temetés, akkor a normális következmény a feledés, de legalábbis a fájdalom megszűnte. Amíg viszont időnként vissza-visszarévedünk, és a még esetlegesen elsüllyesztett problémákat is kvázi élőként kezeljük, illetve nem fogadjuk el egy-egy dolog múltát; nem kezeljük egészségesen a kudarcot.

Annyi mindent fel kellene dolgoznunk, nekünk embereknek. Talán ott a hiba, hogy túl sokszor hisszük azt, hogy a hallgatás is egyfajta feldolgozási mód. Pedig nem. Feldolgozás az, ha tetteinkkel bizonyítjuk, hogy elfogadtunk valamit, jelenesetben mondjuk egy kudarcot. Nem érdemes feleslegesen minden apró probléma megoldatlanságát elfogadni, de reménytelen ügyekbe energiát pazarolni sem. Ha valaki nem akar ismerni, soha nem fog válaszolni semmilyen üzenetedre, nem lesz már soha szükséged mondjuk a telefonszámára. Ha valaki megbízhatatlan, nem lesz hirtelen megbízható egyszercsak, nem érdemes rá számítani. Ha valakit nem sikerül jobb belátásra bírni, akkor nem fog hirtelen megváltozni,  nem kell úgy viselkedni, mintha mégis sikerült volna meggyőzni. Nincs értelme, csak csalódottságot okoz, és időről időre felmerülő miérteket.

"ideje a megőrzésnek, és ideje az eldobásnak"

Jó néha egy-egy szókapcsolat mögötti igazságot felfedezni. Máskor igyekszem szórakoztatóbb lenni :) 

Sétálok a Duna parton, később a Vörösmartyn, majd egy plázában. Néha itt, néha ott. Rengetegen jönnek velem szemben, sokan mennek el mellettem. Nem sietek, egyedül vagyok, és nem tartok sehova. Persze mégsem vagyok magányos, szívemben dal van, és szikrázó napsütés, szabadság. De a tömegben nincs meg ez. Látom őket, a sok-sok embert, akinek bensejében csak az űr, jéghideg sötétség lakik. Egy-egy pillanatnyi célt, egyperces kielégüléseket kergetnek. Együtt vannak, mégis külön-külön Színs forgatag, de az egyének szíve komor, szürke. Olyanok, mint az őszi levelek: színesek, szépek, de már rajtuk van az elmúlás bélyege. Lázas tömeg, akár egy test utolsó, végleges halál előtti percei. Forrók, lüktetők, de a vég szinte biztos.

Egy perc, vagy egy év, évtized, egy század már csak, és ezt a tömeges magányt már semmi-semmi, még az élet sem tartja egybe. Végignézek az utcán, és elképzelem 100 év múlva ugyanezt az utcát, ugyanezekkel az emberekkel. A legtöbbjükből addigra már por sem marad. Törött, szinte alaktalan babakocsija mellett egy mostani kisbaba utolsó perceit éli töpörödött öregemberként. A szökőkút és szobrok helyén formátlan kődarabok, a házak megrogytak az évtizedes terhek alatt, a padok fája végleg elkorhadt, helyükön már csak két rozsdás vasdarab.

És én megyek, szívemben a dallal, és a jövendő ígéretével. Élni fogok!