Régen. Folytatom: Régen vidáman, frappánsan, rettenetesen szétszórtan és helytelenül írtam. Bár elolvasni a saját irományaimat nem voltam képes (nemcsoda), nagyon kreatív voltam. Aztán kezdett megkomolyodni a hangom. Egyre többször próbáltam valami "nagyot", "művészit" alkotni, vagy esetleg valami nagyon bölcset mondani úgy általánosságban, ami persze azon kívül, hogy eleve kudarcra ítélt próbálkozás volt az esetek többségében, egyáltalán nem volt probléma. Aztán most tavasszal vagy mikor úgy tűnt, mintha megtaláltam volna a hangom. Kicsit elvont, kicsit képszerű, kicsit talán közhelyes írásokból nyújtottam egy párat, és nem volt rossz. Élveztem, és elolvasni sem volt akadály számomra. Viszont a nyár kizökkentett ebből. Olyan, mintha már nem akarnék írni. Lehet, hogy nem is akarok. Nem tudom. Annyi minden kis csacskaságról írhatnék, ami a fejemben megfordul. Úgyértem nem a szó szoros értelmében csacskaság, csak olyan dolgok, amiken elgondolkozgatok, aztán a vége mindig egy közhely, de legalábbis olyan dolog, amit már legalább kétszer-háromszor hallottam. És az már nem az én kis felfedezett okosságom, hanem olyas valami, amit már előttem is feltaláltak. Nos igen, ez sokszor kelt bennem olyan érzést, hogy felesleges is annyit gondolkozni, pláne még le is írni. Sodródjak csak szépen az eseményekkel, vagy azokkal szemben, de legalább éljek valódi, cselekménydús életet. Ha az életem egy könyvhöz kéne hasonlítani (persze nem kell, de megteszem) akkor a kezdetekből úgy tűnik, hogy olyan mint az a könyv, amit nemrég olvastam (LeClézio: Terra Amata) nem sok cselekmény van benne, a főhős a saját képzeletvilágában él, szinte delíriumban, mindenféle benyomást leír az alkotó (a könyvé), de igazából nem történik semi, de semmi az égvilágon, és bár összesen kb 300 oldal, még azt sem éri meg elolvasni (képletesen: leélni). Viszont ha veszünk egy Solohov könyvet, vagy bármit, ami ennél élvezetesebb, akkor már érdemes nekikezdeni az olvasásnak, és be is fejezni azt. Nem muszáj hihetetlenül izgalmasnak lennie az életemnek. A nagy dolgok úgysem hihetetlenül izgalmasak. Csak éppen nem biztos, hogy a sok-sok töprengés, a kis saját világom építgetése előre viszi az életemet. Nos ezért: csakis olyan bejegyzéseket kívánok ezekután megírni, megosztani, amik valamiféle előrehaladást jelentenek, előrelendítik az életemet, és nem visszahúzzák. Valami olyat, amit nem feltétlenül fantasztikusan sziporkázó, vagy izgalmas, de legalább hasznos, vagy legalábbis nem annyira haszontalan. Stb.