Októberben is tartottnuk ifinapokat. Mindig hívtalak, és egyszer sem jöttél el.Ezeken az alkalmakon sokat beszélgettünk, és mindig megkérdeztem, hogy mi újság Balatonfüreden.Amikor megjött a jogosítványom, nem voltatok otthon, és a postára mentem, másnap viszont már vígan manővereztem egyedül a transzportert. Boldog voltam, hogy megkezdhettem úrvezetői létem. Majdnem sikerült meglátogatnom szerelmem tárgyát, Balatonfüredet az őszi szünetben, de mivel úgy volt, hogy együtt megyünk, de nem sikerült egyeztetni- mivel nem válazoltál (egyébként ezt a jólneveltségre valló szokást azóta sem vetted fel)részben a saját tettrenemkészségem miatt végül én sem mentem, azóta sem. Az utolsó hétvégén valaminek vége szakadt; és közhellyel élve, nem csak a hónapnak.

Emlékszel az OKTV napjára? A versenyen ketten voltunk. Mindketten kaptunk tőled csokit, bár utólag megállapítható, hogy nem érdemeltük meg, nem jutottunk tovább. Emlékszel arra, mikor az aktuális ámokfutásom az volt, hogy magyarból érettségizem emeltszinten? Az a szombat fantasztikus volt. Ugye tudod melyikről beszélek? Ott voltunk mindannyian reggeltől estig, a következő nemzedék. Akkor boldog voltam, és tudtam, hogy jövő az enyém is. És a nyíregyházi gyűlésre emlékszel? Több, mint három órát utaztunk oda is, vissza is. Azon a napon többet utaztam, mint amennyit aludtam. Éjjel kettőig beszélgettünk, te lefoglaltad az ágyat, ami 1,5 méter hosszú és kőkemény volt, én egy kényelmes matracon aludtam, amihez csak az ágykeret hiányzott. Másnap az állatkertbe látogattunk, ahol jobb híján egy póniban találtál aktuális lelkitársra.

Az év következő kiemelkedő pontja az öt napos konferencia volt. Emlékszel az Elie Wiesel előadásra? Utána életemben először hazavezettem az autópályán. Nem is tudom, hogy azóta, vagy azelőtt volt fontosabb számomra a száguldás. Emlékszel a másnapra, amikor bemutattam az iskolát, és mikor a népligetnél ellenőrök voltak, nekem pedig nem volt bérletem? Azt hiszem ez egy cseppet sem bántott minket. És a hanukkia(ó?) állításra? Ti nem fértetek fel a buszra, én igen, így nekem kellett a "tömeget" csitítani. EGy héttel később, mikor már az utolsó gyertyát gyújtottuk, közösen fánkoztunk, és forróteáztunk, hogy ne fagyjunk teljesen jéggé. Ezután Ű"sokat" dolgoztam; "szenteste" előtt például délután kettőig. De nem voltam ezzel egyedül, ugye? A karácsony természetesen mindenért kárpótolt (ez bármennyire szép is, természetesen nem igaz, hiszen "fenyőanyónak" nincsen akkora hangulatteremtő ereje). Ezután elmentünk egyet nyaralni. Bizonyára emlékszel rám. Én voltam az az meberke, aki valahogy mindig feltűnt, de nem merte kimondani az elős szót. Nagyon jól éreztük magunkat együtt, és nem azért, mert egy csodás sztárcelebbel egy szállodában lakhattunk három napig. De arra, hogy milyen jó volt egyedül sétálni a fagyos holdfényben, csak én emlékszem.

Ugyanez elmondható a többi magányos sétámra is. Senki nem emlékezhet rá, hogy milyen volt egy szeles nyári éjjelen Balatonfüreden sétálni; az őszi monszunesőben bőrig ázni; vagy rengetegszer magányosan bandukolni a zsúfolt városban. Ha sétáltam is már veled, valószínűleg nem értékeled eléggé, ahogy a csillagnézést sem. Minden bizonnyal egyedül én szorongatom bugyromban szegény emlékeim "egy hajfürtöt, fényképet, költeményt" - egy dallamot, érzést, nézést, közös pillanatokat, dolgokat, amik lehet, hogy hétköznapiak, de mind-mind hálára indítanak, mert akármikor visszaemlékezem tudom, hogy nem voltam egyedül. Jó és rossz dolgok egyaránt történtek, de a kapcsolatok kiállták a próbát. Amik pedig nem, azokon nem ejtek új könnyeket. Még annyi kellemes kis vidító emlék, elgondolkoztató beszélgetés van, amiért hálás vagyok, hogy talán egy egész könyvet meglehetne tölteni vele, de legalább annyi, amennyi már biztosan untatna téged. :)