Mottó:“Beleírlak a blogomba“ (Én)

Sokat forog bennem mostanában ez a mondat. Nemcsupán a helyzet miatt, amiben kimondtam először ezt a mondatot, illetve a további helyzetek miatt, amiben használtam, hanem mert most már végre arról gondolkozhatok, amiről én akarok, és nincsen meg az a zavaró hátsó tudat, hogy máson kellene jártatnom az eszem, és rájöttem, hogy néhány dolgot végig kell gondolnom, és le kell rendeznem néhány rossz döntésemmel romba döntött kapcsolatot. (Igen már megint a hülye kapcsolatok.

De én megmondtam, hogy szociálpszichológus leszek ha már meggazdagodtam) Nem gondolom, hogy sikerülni fog mident maximálsan helyreállítani, de hinni szeretnék benne, hogy sikerülni fog. Lényeg az, hogy egyáltalán nem erről akartam írni.

Az jár a fejemben, hogy mennyire épült bele az életembe eza blog. Nem mintha függő lennék, mert nem lenne nehéz abbahagyni a blogolást, végülis nem egyszerű mindig normálisan írni (nem is mindig sikerül) de valószínűleg azért nehéz lenne ennyi idő után feladni amit építettem. Lényeg az, hogy bár nem írok sokat, tagadhatatlan, hogy azért eléggé hozzám nőtt a blog.

Így aztán felmerült bennem, hogy mennyire szükségszerű, hogy valaki belekerüljön a blogomba, akit megismerek. Volt idő, mikor szándékosan beleraktam emberkéket rossz szándékból, majd jóból, egyik sem szült jó vért. Az egyik túl őszinte volt, nem folytottam le magamban olyan gondolatokat, amiket le kellett volna, a másik esetben pedig nem tűntem elég őszintének, vagy nemtudom. Semmi rosszat nem akartam, de ez annyira hihetetlen volt, hogy mindent rossz indítékot feltételeztek rólam, amit lehetett, épp csak azt a jót nem, amit leírtam. Viszont voltak olyanok, akik elég jól reagáltak, az ilyen emberek miatt gondolom, hogy megérte barátaimról írni. Persze azokról nem kellett volna, akik nem ismertek eléggé, és nem tudtak megérteni. Sajnálom. Dehát tehetnék valamit jóvátételül?

Mottó: "Éld e rossz világot, és mindig tudd, hogy mit kell tenned érte, hogy más legyen" (Radnóti)

"Menjetek el: Ímé én elbocsátlak titeket, mint bárányokat a farkasok közé." (Biblia)

Bezárult egy ajtó mögöttem. Türelmetlenül várom már, hogy végre kinyíljon egy másik. Kint vagyok a szabadban, ez fantasztikus érzés. Ugyanakkor hiányzik az ajtón túli világ. Szabad vagyok, de egyszersmind hontalan. Élvezem a friss levegőt, a változás szelét, de egy kicsit fázom. Néha-néha megborzongok, vágyom a benti melegre, a megállapodottság örömére. A forró kandalló, a langyos tea, az otthon illata. És néha felélednek a régi ösztönök. Egy-egy reggelen eszembe jut, hogy mit kellene ma kitakarítanom, rendbe tennem, összekészítenem, hogy készen álljak az indulásra. Aztán belémhasít, hogy erre már nincsen szükség. Nem kell aggódnom, hogy nem voltam elég alapos, mostmár mindegy. Egy dolgom van: arra koncentrálni, hogy ne tévedjek el. Hogy amerre járok, mindig egy kicsivel jobb legyen a világ. Nem akarom megváltani, csak élhetőbbé tenni. Hiszen erre készültem, amíg otthon voltam. Ezer veszély, ezer próba között kell helytállnom. De nem vagyok egyedül, és tudom sikerülni fog. Mégha bárány is lennék a farkasok között.