Itt az idő a repülésre. Kikerültünk az alma mater óvó szárnyai alól. Büszkék ránk, örülnek nekünk, de minden egyes dicséretben, jó szóban benne van, hogy ezentúl magunknak kell boldogulnunk. Ott hagyjuk az iskolánkat, ami annyi emlék színtere volt.Volt kacagás, féktelen öröm, boldogság.

Voltak komoly percek, mikor percekre is, de felnőttekké váltunk. Volt sírás, keserves, és fogcsikorgató dolgok. Az iskola egy kicsit az életünkké vált, kinek többé, kinek kevésbé. Volt hogy azt hittük, sose éljük túl, de végül csak nem sújtott le a végzet.

 Egyelőre azon vagyok, hogy mindent, ami a gimnáziumra emlékeztet elsuvasszak, minél mélyebbre a pincében. Így is van ez rendjén. És úgy is, hogy az első adandó alkalommal elővegyem, és nosztalgiázzak. Hiába, nem lehet nem érezni legalább egy pici elhagyatottságot, hiányt, sivárságot. De kész. Kiléptünk a nagybetűs életbe. Nincs megállás. Szállj messze, válj szabaddá. Új dimenziók várnak. Ezt üzenem magamnak.