beforescript: Elnézést kérek azért, hogy a már megszületett bejegyzéseket nem tettem közzé, volt egy pár dolgom. Egyben jelezném, hogy egy elmélkedéssorozat első része.

Az emberek, főleg a közeli barátaim (itt szeretném újra megjegyezni, hogy végtelenül hálás vagyok ezért a többesszámú főnévért) szeretnek úgy látni, hogy csaknem mindig igazán ésszerűen döntök (legalább a saját szememben) a komoly dolgokban. Természetesen vannak, akik szeretik ilyenkor elővenni a "komolytalan énemet", és ezen keresztül bemutatni, hogy nem látnak ilyen következetesnek. Valóigaz, hogy nem feltétlenül fogalmazódik meg bennünk ez a gondolat, de mindenképpen kell lenni mindenkiben egy ilyen érzésnek, aki valóban közelről ismer, hogy na ez az ember mindig megmagyarázza a dolgokat, aztuán minden körülménnyel dacolva ragaszkodik hozzá.

Van akit idegesít, mert makacsságnak tartja  a ragaszkodásomat, a levezetéseimet okosságnak, és van aki a magyarázataimat okosságnak, a ragaszkodásomat pedig ilyen esetben rémisztően józan józan következetességnek. Egyéntől, és tárgytólfüggően előfordulha az egyik, vagy a másik verzió. Hogy az esetek többségben az okosságnak szánt levezetések okoskodások, és a ragaszkodás buta makacsság-e, nem az én hivatásom megállapítani.

Mindenesetre valószínű, hogy ha egy hibámat akarom igazolni (annak belátása helyett), akkor az makacsság, és ostobaság, ha pedig ellenkezőleg: a hibáimból akarok tanulni, akkor abból sülhet ki okosság is.

Remélem nem túl nagy bullshit ez itten ;)