Nézd, érdemes lenne végig gondolni: Mihez kezdesz az életeddel? Mit csinálsz majd, ha egy jó szóra lesz szükséged, és nincs ott valaki, sőt egyáltalán nincs senki, akiről tudodhogy mindig melletted van és soha nem ellened? Mit fogsz csinálni, ha rájössz, hogy egy embernek sem tudtad napról-napra jobbá tenni az életét, szebbé a földi létét. Fogsz-e szentimentálisan, vagy romantikus, tragikus hősként ordítani, zokogni, naturalisztikusan őrjöngeni, és vonyítani? Vagy álszenten és realistán letagadod, hogy a te életed rossz irányba haladtés önmagad iránt érzett humánumból összemosod a jót és rosszat, relativizálod az életedet?
És ha mégis rájössz, hogy rossz voltál, és az eddigi életed egyetlen gigantikus hiba volt, akkorfogsz melledet verve, összetörten bocsánatot kérni? Akkor is érvényes lesz, hogy ami a szíveden, a szádon? Lesz BŐR a képeden továbbra is ugyanannak mutatni magad mások előtt? A gondolataid szavakkáformálódnak-e és a szavaid tettekké formálódnak-e? Ha rájössz, hogy rossz vagy, beimsered majd magadnak? Lesz bátorságod ezt kimondani, és vállalni a jobbá válás hosszú, fáradtságos, és magányos harcát?
Azt hiszed, olyan roassz, ha elveszted minden álszent mázadat? Azt gondolod, hogy ha megtartod az erkölcsi tartás látszatát, és elfeded a belső rothadást, az jó élet? Hát nem tudsz még az alázat felszabadító erejéről? Nem tudod, hogy ha mindent bevallassz, és megbánsz, akkor nem hat az életedre, nem megváltoztatja, hanem létre hozza benned a valódi életet?