Hát igen, beomlott már megint. Megérkezett az oktv eredmény, és kiderült, hogy 111 pont nem elég a továbbjutáshoz, sőt a büszkeség megőrzéséhez sem. Szóval 48, vagy rosszabb. Próbáltam eltűrni, és igazán jól is ment. Azt hittem, hogy teljesen elsiklom majd felette, de az a helyzet, hogy utálom a monotonitást, és kiakaszt, ha ugyanazzal a dologgal bíznak meg minden áldott nap, és addig nem hagynak békén amíg meg nem csinálom, aztán másnap ugyanezt eljátszák velem, és ennek az észervételére és (főleg a kiakadós részének)gyakorlásásra kitűnő alkalom kínálkozott.  Valamint megtoldottam a délutánomat még egy jó kis filózással mi leszek ha nagy leszek, azon kívül, hogy esetleg egy nagy rakás szerencsétlenség témájú filózással mélyítve a hatást. Ez az ominózus hatás pedig az volt, hogy a fotelt vertem, rúgtam, ütöttem-vágtam, satöbbi, és eközben még tovább hergeltem magam azzal, hogy persze most mindenki azt fogja hinni, hogy én az oktv eredmény miatt roppantam össze, miközben egyszerűen csak kifogytam a szolidaritásból, a tűrésből, meg egyí pár ilyen dologból, mivel előre láthatólag körülbelül még két hétig utolér a monoton rugdosás, aminek hatására (a csakazértsem érzést leküzdve) körülbelül 10 órányi időtartamra megoldódik az a dolog, ami miatt újra rugdoshatnak azután. Ez a dühöngésem természetesen a fotel egézségi állapotát merőben rontotta, dehát valahova lekell adni azt a sok indulatot, ami felgyűlik...

"Nem az a gyenges, aki kimutatja az érzelmeit. Mindenki el tud bújni a sarokban és ott dédelgetni a bánatát. És mindenki el tudja újságolni a bánataát a blogjának, a naplójának, az embereknek, a barátainak. A bátorság ahhoz kell, hogy ironikusan, elfogulatlanul, a saját hibáinkat belátva, némi humorral tudjuk szemlélni és leírni ha kiöntöttük, vagy éppen szánalmasan próbáltuk leplezni az érzelmi hibáinkat és elrontott tetteinket."(szerkesztés alatt álló változat.)(ige, volt pofám magamat idézni, mint valami aforizmákban beszélő bölcset)

"Szolidaritás! hova lettél, kiskutyám *füttyent*

aki meg tudott érteni valamit a mostani bejegyzésemből, azon kívül, hogy bizonyára az oktv miatt vagyok kiakadva (igen, irónia akart lenni, ahogy minden bejegyzésemben elrejtem a cinikus megjegyzéseimet) annak gratulálok, bár nem tudom, hogy jól járt-e...

Hajrá szolidaritás! Mentem fotelt püfölni a billentyűzet helyett.

Nevvess a világ arcába. Ha fáj, ha feldob, ha meghat, ha dühít, ha boldogít, ha sér, ha üdít.

Hát igen egyébként: ma van a blog-szülinapom :). Ez persze egész nap nem jutott eszembe, mert iskolapad koptatás közben nem sokminden jut eszébe az embernek, aztán inkább a nőnapi ajándékok megszervezése, illetve az oktv utáni érdeklődés töltötte ki a napomat. Azután mikor jutott időm ilyeneken gondolkodni, akkor azt hnittem, hogy már el is mulasztottam, és legalább 12-e van. Ja, hát annyira azért nem közönséges nap egy blog-szülinap. Vagy mégis. Végezetül pedig egy aforisztkus közhely: Minden különleges nap igazából csak egy szürke hétköznap és minden szürke hétköznap egy különleges alkalom. Csak hozzáállás kérdése.

Erről nem igazán tudok mit írni, mivel a hírnevet még nem tapasztaltam meg. Persze gondolhatjáűtok azt is, hogy csak elégedtelen vagyok vele. namindegy.